Képzeld el azt a helyzetet, hogy görgeted a közösségi médiát és egymás után jönnek szembe a posztok. Az egyik egy motivációs poszt, ami arra sarkall, hogy kelj fel hajnali 5-kor, étkezz tisztán, sportolj napi rendszerességgel, fejleszd magad, tanulj valamit minden nap, relaxálj, mert így tudod magadból kihozni a maximumot. Majd a következő posztban egy idézettel találkozol: „Tökéletes vagy úgy, ahogy vagy, fogadd el magad feltétel nélkül.” De vajon melyik a jó út, vagy a kettő megférhet egymás mellett?
A jó hír az, hogy a fejlődés iránti vágy és a belső béke nem egymást kizáró ellenségek, hanem a legszorosabb szövetségesek. Ebben a cikkben lebontjuk a falat az önelfogadás és az önfejlesztés között, és megnézzük, hol húzódik az egészséges határvonal, ami felszabadít a bűntudat alól, mégis előrevisz.
Mit jelent az önelfogadás?
Sokszor azért félünk az önelfogadástól, mert összekeverjük a belenyugvással vagy a feladással. Azt gondoljuk, ha elfogadjuk magukat, jelenlegi állapotunkat, azzal legitimizáljuk a rossz szokásainkat, és például örökre a kanapén ragadunk egy tál chipsszel, és azzal a mondattal, hogy „Én ilyen vagyok, fogadj el így!”.
Az önelfogadás azonban nem a lustság szinonimája, sokkal inkább a jelenlegi valóságunk bátor és ítélkezésmentes elismerése. Azt jelenti, hogy belenézünk a tükörbe, és azt mondjuk magunknak, hogy „Ez vagyok most. Vannak erősségeim, és vannak hibáim, gyengeségeim, elakadásaim az életemben. De az értékem, mint ember, ezekkel együtt is megkérdőjelezhetetlen.”
Az önelfogadás tehát nem azt jelenti, hogy a viselkedésünk vagy a helyzetünk tökéletes, hanem azt, hogy nem büntetjük magunkat azért, mert még nem tartunk ott, ahol szeretnénk.
Mit jelent az önfejlesztés?
Az önfejlesztést a mai teljesítményorientált világunk hajlamos mérgezővé tenni. Hiszen lehet, hogy azért kezdünk el edzeni, tanulni vagy karriert építeni, mert mélyen belül azt érzzuk, hogy még nem vagyunk elég jók, de ha elérjük az adott célt, akkor végre értékesek leszünk. Az önfejlesztés azonban sokkal inkább növekedés, nem pedig „hibajavítás”. Hiszen ha hibát szeretnénk javítani, vagy hiányt feltölteni, akkor könnyen belekerülhetünk a hiányalapú önfejlesztés csapdájába, ahol mindig lesz egy újabb mérföldkő, egy újabb elérendő szint, a belső űr azonban marad velünk, hiába értük el a kitűzött célt.
A tartós változást és elégedettséget hozó önfejlesztés azonban kíváncsiságból és a potenciálból táplálkozik. Tehát nem azért szeretnénk fejlődni, mert nem elégnek vagy megjavítandó dolognak látjuk magunkat, hanem azért, mert felismerjük a bennünk rejlő lehetőségeket, és izgat, hogy mi mindent tudunk még kihozni a helyzetekből, az életünkből és önmagunkból.
Hogyan épül egymásra az önelfogadás és az önfejlesztés?
A bevezető példa alapján jogosan gondolhatnánk, hogy az önelfogadás és az önfejlesztés nehezen fér meg egymás mellett, és választanunk kell, hogy melyik irányba indulunk. Azonban ennek épp az ellenkezője igaz: az önelfogadás és önfejlesztés valójában olyanok, mint a belégzés és a kilégzés, egyik nélkül sincs élet.
„A különös paradoxon az, hogy amikor elfogadom magam olyannak, amilyen valójában vagyok, azután tudok csak megváltozni.” — írja Carl Rogers, aki remekül szemlélteti a két jelenség közötti szoros kapcsolódást.
Ha nem fogadjuk el a jelenlegi helyzetünket, akkor tagadásban vagy haragban élünk. Ha gyűlöljük a testünket, a munkánkat vagy a személyiségünk bizonyos részeit, akkor minden energiánkat felemészti a saját magunk ellen vívott belső harc. A düh, a szégyen és az önostorozás pedig rendkívül rossz motiváció, hiszen rövid távon talán elhajt a céljainkig, azonban hosszú távon kiégéshez és szorongáshoz vezethet.
A valódi önelfogadás ezzel szemben megadja a belső béke lehetőségét a realitás talaján maradva. Például, amikor azt mondjuk magunknak, hogy „Igen, jelenleg türelmetlen vagyok a gyerekeimmel / elhanyagoltam a fizikai fittségemet / félek az új helyzetektől – és ez most rendben van, emberből vagyok”, akkor leemeljük magunkról a szégyen bénító súlyát, és felszabadítjuk a kreatív energiáinkat, ami segíteni fog nekünk a valódi változás elérésében.
Egy másik nézőpontból való vizsgálat során pedig akár úgy is tekinthetünk az önfejlesztésre, mint az önelfogadás legmagasabb szintű kifejezésére. Hiszen ha igazán elfogadjuk és tiszteljük magunkat, akkor nem akarjuk, hogy a bennünk rejlő tehetség, intelligencia vagy szeretet elvesszen. A fejlődési vágyunk ekkor már nem egy külső elvárásnak való megfelelés, hanem egy belső ajándék önmagunknak. Például nem azért tanulunk meg egy új nyelvet, mert különben „butának” éreznénk magunkat, hanem mert tiszteljük a saját elménk kapacitását, és tágítani szeretnénk a világunkat. Vagy nem azért megyünk el futni, mert nem vagyunk megelégedve a tükörképünkkel, hanem azért, mert szeretjük a testünket és szeretnénk hogy egészséges, erős és energikus legyen.
A kulcs tehát abban rejlik, hogy az önelfogadás megadja a biztonságot, hogy „elég vagyok”, az önfejlesztés pedig megnyitja a kaput a kérdés előtt: „...de mi minden lehetek még?”.
Vajon hol van a határ és hogyan találhatjuk meg az egyensúlyt?
Az előbb leírt példa remekül hangzik (nem azért megyünk el futni, mert nem vagyunk megelégedve a tükörképünkkel, hanem azért, mert szeretjük a testünket és szeretnénk hogy egészséges, erős és energikus legyen) azonban a gyakorlatban való kivitelezés sokszor nehézkes. Honnan tudhatjuk, hogy épp a mérgező önostorozás csapdájába estünk, vagy épp a fejlődést kerülöd el az önelfogadás álarca mögé bújva?
Íme a három legfontosabb iránytű, ami segíthet meghatározni a határt és a bennünk lévő jelenlegi motivációt:
- Motivációs teszt:
Amikor kitűzünk egy új célt (pl. diéta, karrierlépés, új készség tanulása), álljunk meg egy pillanatra, és tegyünk fel magunknak a kérdést: „Félelemből/szégyenből teszem ezt, vagy szeretetből/kíváncsiságból?”
Ha a válaszunk a félelem/szégyen, akkor valószínűleg a hiány alapú önfejlesztés csapdájába kerültünk, és a változás sokkal inkább büntetés, amit magunkra mérünk a jelenlegi helyzetünk/állapotunk miatt.
Ha a válaszunk szeretet/kíváncsiság, akkor egy ideális egyensúlyi állapotban vagyunk, és a változás, mint jutalom jelenik meg, amivel magunkat kényeztetjük.
A cél mindkét helyzetben ugyanaz, de a belső megélés teljesen más.
- A folyamat hangulata: szenvedés vagy áramlás
Figyeljük meg, hogy hogyan éljük meg a mindennapokat a céljaink hajszolása közben.
Ha túlfejlesztjük magunkat, állandó bűntudatot érzünk majd, ha csak egy fél órára leülünk pihenni vagy filmet nézni. Úgy érzzuk, hogy a pihenés elvesztegetett idő, illetve ha hibázunk napokig ostorozzuk magunkat. Ez a kiégés egyenes útja, és talán ezen a ponton érdemes visszanyúlni az önelfogadáshoz.
Ha túlságosan „elfogadjuk” magunkat, és azt érezzük, hogy, **** hónapok óta elégedetlenek vagyunk az életünk valamelyik területével (például a párkapcsolat vagy a pénzügyek), de azzal nyugtatjuk magunkat, hogy „Én ilyen vagyok, a világ igazságtalan, el kell fogadnom a sorsom.” akkor nem az önelfogadás folyamatában vagyunk, hanem a passzív belenyugvásban. Ebben az esetben érdemes az önfejlesztésre helyezni a hangsúlyt.
- Kudarckezelés
A határvonal legbiztosabb jele az, ahogyan a kudarcainkat kezeljük. Nézzük meg ezt most egy példán keresztül. Ha elrontunk egy prezentációt a főnök előtt, a két véglet így reagál:
- Mérgező önfejlesztő: „Egy senki vagyok, képtelen vagyok egy normális munkát elvégezni.” — Ebben az esetben önazonosságként éljük meg a hibát.
- Mérgező önelfogadó: „A főnök egy idióta, én tökéletes voltam, semmit nem kell változtatnom. — ” Ebben az esetben hárítjuk a felelősséget.
- Az egyensúlyban lévő ember: „Emberből vagyok, hibáztam, és ez most kellemetlen. De ez a hiba nem határozza meg az értékemet. Legközelebb jobban felkészülök a prezentációs technikákból.” — A tökéletes egyensúly képlete, melyben emberként, a létezésem jogán elég jó vagyok most is (önelfogadás), de a viselkedésem, a tudásom és a készségeim fejleszthetőek (önfejlesztés).
Amikor legközelebb szembejön velünk a közösségi médiában a mindent vagy semmit világa – a hajnali ötkor kelő, tökéletesre filterezett sikersztorik vagy a teljesen passzív, „csak szeresd magad” idézetek –, állj meg egy pillanatra, vegyél egy mély levegőt és tudatosítsuk magunkban azt, hogy nem kell választanunk közülük.
A cél legyen inkább az, hogy az önelfogadásra tekintsünk JELENként, ami a pillanatnyi nyugalmunk, biztonságos kikötőnk, ahol megengedhetjük magunknak, hogy emberek legyünk hibákkal, fáradtsággal és elakadásokkal együtt.
Az önfejlesztés pedig szóljon a JÖVŐnek, ami az az iránytű, ami nem engedi, hogy beleszürkülj a megszokásba, hanem kíváncsisággal és izgalommal tölti meg a napjainkat.
S ha legközelebb legközelebb rajta kapjuk magunkat, hogy elégedetlenek vagyunk valamelyik tulajdonságunkkal, folytassunk a gondolatunkkat azzal, hogy „...és szeretem magam annyira, hogy...”.
Felhasznált irodalom:
Carl R. Rogers (2024) Valakivé válni – A személyiség kibontakozása, Edge 2000 Kft
Kristin Neff (2024) Önegyüttérzés – Állj le az önostorozással és hagyd magad mögött a bizonytalanságot!, Ursus Libris
