Van az identitásnak egy különösen érdekes rétege, amelyen - ha tudatossá válik, - a legtöbbet tudunk dolgozni: az önnarratíva. Az a történet, amelyen keresztül az életünket értelmezzük.

„Én mindig ilyen voltam." „Ez az én természetem." „Velem mindig ez történik." Ezek a mondatok, - amelyeket sokszor észre sem veszünk, mert annyira belesimulnak a belső monológunkba, - általában abból fakadnak, ahogy a velünk történt dolgokat értelmezzük és amiből aztán következtetéseket vonunk le önmagunkra és a világra nézve.

„Nem a tények határozzák meg, hogy kik vagyunk, hanem az, ahogyan ezeket a tényeket elmeséljük magunknak."

Két ember átélhet ugyanolyan nehéz gyerekkort, és az egyik azt a történetet viszi belőle, hogy „túléltem, és ez erőssé tett", a másik azt, hogy „soha nem leszek elég jó". Egyik sem hazugság, de az egyik sokkal jobban szolgálja az életet, mint a másik.

Ennek tudása azért fontos, mert azt is jelenti, hogy a narratíván dolgozni lehet. Nem a múltat kell megváltoztatni, hanem azt, ahogyan rátekintünk. Úgyhogy itt az ideje jobban definiálni ezt a narratívát, azaz azt az önmagad, aki a jelenben vagy és az utat, ami ide vezetett.

Az agyunk naponta 60 000–80 000 gondolatot termel. Ennek döntő többsége automatikus, nem választjuk őket, nem döntünk róluk, csak jönnek. És közben folyamatosan értelmezzük, kategorizáljuk őket, magyarázzuk a világot általuk. És ez érthető is, hiszen ha minden helyzetben tudatosan kellene végiggondolnunk mindent, egy lépést sem tudnánk tenni.

De ennek az automatizmusnak ára van, hiszen a gyors, automatikus értelmezések nem mindig pontosak. Mintákba szerveződnek, és ezek a minták sokszor torzítanak, anélkül hogy észrevennénk. Ezért is fontos időnként megállni és megérteni, mi is zajlik pontosan az elménkben, hiszen attól, hogy nem tudatosítjuk ezeket a sokszor torzított gondolatokat, még ugyanúgy hatnak ránk és a viselkedésünkre.

De attól a pillanattól kezdve, hogy tudod: a gondolataid nem azonosak a valósággal, egy kis hézag nyílik a gondolat és az érzés között. És abban a kis hézagban ott van minden szabadság, ami létezik. Viktor Frankl, a holokauszt-túlélő pszichiáter írta le ezt a felismerést a legpontosabban:

„Az inger és a válasz között van egy tér. Ebben a térben van a mi erőnk, hogy megválasszuk a válaszunkat. Válaszunkban rejlik a növekedésünk és a szabadságunk.”

Ez az állomás arról szól, hogy megismerjük ezt a teret. Hogy kíváncsian, ítélkezés nélkül ránézzünk: milyen szűrőkön keresztül látom én a világot? Mi az, amit automatikusan odagondolok, mielőtt bármi történne valójában? Melyik hang az enyém, és melyik az, amit csak hordozok magamban valahonnan? És mi változna, ha csak egy pillanatra megállnék a helyzet és a reakcióm között?

„Nem az számít, hogy mit kaptál, hanem hogy mit kezdesz azzal, amid van.” — Viktor Frankl

Képzelj el két embert ugyanabban a helyzetben. Mindketten szeretnének valami nagyobb változást, új munkát, új lakhelyet, új életet. Az első ember elkezdi sorolni: mi az, ami most hiányzik. Nincs elég pénzem ehhez. Nincs elég időm. Nincs elég kapcsolatom. Nincs elég energiám. Nincs elég bátorságom. A lista hosszú, és minden tétel egy újabb akadály.

A második ember ugyanabban a helyzetben mást csinál, nem azt nézi, mi hiányzik, hanem azt, ami van. Vannak készségeim, amelyeket évek alatt felépítettem. Van három-négy ember az életemben, akire számíthatok. Van egy kis megtakarításom. Van egy fél napom hetente, amit erre szánhatok. Nem sok, de van.

A különbség nem a helyzetben van, hanem abban, hogy mit lát meg az ember a valóságból.

Mi az erőforrás valójában?

Az erőforrás bármi, amire támaszkodhatsz, amikor szükséged van rá. Ennek csak egy kis része az, amire általában gondolunk: pénz, idő, eszközök. A valódi erőforrásaink négy nagyobb területre oszthatók.

A személyes erőforrások mindaz, ami benned van: a készségeid, a tudásod, a tapasztalataid, a személyiségvonásaid, az adottságaid. Az, amit jól csinálsz, amiben pihensz, amiben magabiztos vagy.

A kapcsolati erőforrások az emberekkel való kapcsolódásaidból fakadnak: a családod, a barátaid, a kollégáid, a mentoraid, az ismerőseid. Mindenki, akihez fordulhatsz egy nehéz pillanatban.

A tapasztalati erőforrások a múltadból érkeznek: minden olyan helyzet, amelyen már átmentél, minden kihívás, amelyet túléltél, minden tanulság, amit megőriztél.

A külső erőforrások a konkrét, mérhető dolgok: pénz, idő, eszközök, hozzáférések, lakókörnyezet, intézményi keretek. Általában ezekre fókuszálunk a leginkább, pedig ezek csak a jéghegy csúcsa.

„A boldog ember nem az, akinek mindene megvan, amit akar – hanem aki tudja, mit akar igazán.” — Doris Mortman

Egy év múlva ilyenkor ülsz egy kávézóban, és valaki, akit régen nem láttál, megkérdezi: „És veled mi történt mostanában?" Ha most, ebben a pillanatban, a könyv mellett ülve végiggondolod, mit fogsz mondani, mit mondanál?

Sokan ezen a kérdésen elakadnak egyszerűen azért, mert sosem álltak meg konkrétan végiggondolni, milyen lenne, ha tényleg megtörténne az, amire igazán vágynak. A vágy ott van homályosan, a céljaink listáján szerepel egy-két dolog, de hogy ténylegesen milyen lesz az élet, ha mindezekből valami valósággá válik – arra ritkán van válaszunk. Mert a vízió, amiről itt szó van, nem cél és nem terv. A vízió egy belső kép, ami olyan élesen él benned, hogy szinte beleköltözöl, mielőtt megvalósulna.

Amit az agyad nem keres, azt nem látja

A vízió nem azért van hatással a jövődre, mert kimondod és az univerzum majd megadja, hanem azért, mert átkalibrálja a figyelmedet. És ez nagyon konkrét, mérhető pszichológiai jelenség.

Az emberi agy naponta több millió információt szűr. Amit fontosnak tartunk, azt észreveszi, amit nem, az mellettünk suhan el. Pontosan ez az, ami egy konkrét, élesen megrajzolt vízió hatására megváltozik.

„A pszichológiailag tartós változás identitásalapú: előbb leszel valaki, és utána csinálod azt, amit ez a valaki csinálna, nem fordítva.”